Van értelme klímasemlegesnek lenni?

A közéletben mostanában nagyon menő lett a karbonsemlegesség eléréséről beszélni. A koncepció egyszerűnek tűnik: 20-30 év múlva X ország vagy Y város már nem fog kibocsátani semmilyen üvegházhatású gázt, hiszen minden energiát megújulókkal állítunk elő és a közlekedés is elektromos járművekkel fog megvalósulni. Az átlag hírolvasó embernek ebből arra következtethet, hogy már csak arról szól a vita, hogy ezt mikorra érjük el, már 2040-re vagy „csak” 2050-re?

Sajnos ennek az égvilágon semmi értelme.

A globális ellátói hálózatok világában teljesen értelmetlen egy adott ország vagy régió klímasemlegességéről beszélni. Egyszerű belátni, hogy amíg világszinten nincs megoldva a kérdés, addig a kereskedelem miatt mindig lesz olyan termék, aminek a gyártásához, szállításához kibocsátás fog tapadni. Ma már nem létezik teljes önellátás sehol: még Észak-Koreának is szüksége van egy csomó mindenre, amit külföldről importál.

Vegyük például a klímaváltozás elleni harc jegyében itthon is teljes mellszélességgel bevetni kívánt napelemeket. Mivel a legtöbb távol-keleti napelemgyárat szenes erőművek látnak el villannyal, ezért a teljes életciklusra vetítve az így megtermelt villany sem karbonsemleges: kb. 60-70 g CO2-nek megfelelő üvegházhatású gáz keletkezik kilowattóránként. Ez körülbelül nyolcada-hetede a jelenlegi erőműveinkkel előállított energiáénak, de semmiképp sem nulla.

Továbbá elég valószínű, hogy bármilyen óriási erőfeszítést igényel, még a karbonsemlegesség sem lesz elég a katasztrofális hatások elkerülésére. Az utóbbi 150-200 évben kibocsátott üvegházgatású gázok még elég sokáig a légkörben maradnak akkor is, ha 2050-re világszerte leállnánk a termelésükkel. Azaz igazából több szenet kellene megkötni és eltárolni, mint amennyit kieresztünk. Ez csak úgy lenne elérhető, ha ipari méretekben kezdenénk a levegőből a szenet visszatenni oda, ahonnan származik: a földbe vagy a föld alá. Például gázként visszasajtolni a kőzetrétegek közé, vagy humuszként, faszénként a talajba juttatni.

Fentiek alapján persze el lehet játszani a gondolatkísérlettel, hogy mi lenne ha egy ország jófejségből elkezdene kivonni annyi szenet a légkörből, amekkora az általa importált termékek karbonlábnyoma? Ez nem csak rendkívül drága mulatság lenne, de eléggé céltalan mutatvány is. Ha például egy fejlődő országban tizedannyiért lehet egy tonna kibocsátást megspórolni, mint itthon, akkor nem biztos, hogy az a legjobb, ha a saját kibocsátásunkat próbáljuk meg reszelni mindenféle méregdrága módokon, például akkumulátoros villanyautók vásárlásával.

Újabb gondolatkísérlet: Magyarország közvetlenül nagyjából 50 millió tonna üvegházhatású gázt bocsát ki évente a légkörbe. Pár tíz milliárd forintból a fejlődő országokban ennyi kibocsátást simán meg tudnak takarítani, míg nálunk lehet, hogy a többszáz- vagy több ezerszeresébe kerülne…

Mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy ezt gondot az emberiségnek együtt, összefogva kell megoldania: vagy mindenki karbonsemleges lesz, vagy senki. Nincs harmadik út. Nyilván az már politikai és gazdasági kérdés, hogy ezt hogyan oldjuk meg.

Az tényleg szuper, hogy a közéleti szereplők végre elkezdett ezzel a témával komolyan foglalkozni. Ahogy a “nulla hulladék” vagy a műanyagmentesség is lehet egy szép távlati cél, a karbonsemlegesség is egy nemes vízió, de helyi szinten nincs értelme céldátumhoz kötni, bármennyire is vonzó lehet. Ennél sokkal szimpatikusabb a “klímabarát” települések vagy “klímatudatos” ország elnevezés: tegyünk meg mindent, amit csak lehet, de ne ész nélkül…